5. Fejezet

5. Fejezet

- Vannak már terveid a jövőre nézve?
- Hát még nem igazán, és neked? – kérdezte Tyler.                   
- Vannak terveim, de hát még van időnk, úgyhogy én sem erőltetem a dolgot.

- Van kedved beugrani hozzánk? - kérdezte. Nekem meg tágra nyíltak a szemeim.

- Hát persze, már úgy is régen találkoztam a bátyáddal. - mondtam cinikusan.

- Tudom, hogy nem különösebben bírjátok egymást, de hidd el jó arc, ha megismered.
- Tyler…- mondtam sóhajtva. - Öt éves korunk óta ismerjük egymást, de még mindig nem véltem felfedezni azt a bizonyos "jó arc" oldalát.

- Na, jól van, menjünk! - mondta, majd egy baráti puszival ajándékozta meg a fejemet. Valóban nem voltunk jóban Olivérrel, nem tudom pontosan, hogy mi lehet az oka. Kiskorunkban kezdődött, mikor az első lépéseimnél fellökött, mikor az első babámnak levágta a fejét, vagy mikor az iskolában lealázott az összes fiú előtt, akivel éppen beszélgettem. Oh, a régi szép „békeidők”. Már éppen kezdetem volna "hiányolni " őket, mikor a kocsival a beparkoltunk felhajtóra.
Egy mély lélegzetet vettem, és kiszálltam az autóból.

Másfél éve nem jártam ebben a házban, mióta Oliverrel eldurvultak a dolgok. Ő egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezemet, én pedig olyat mondtam neki, amiért volt oka elkapni a csuklóm és a kelleténél erősebben megszorítania. Azt mondtam neki, hogy hagyjon békén és menjen a szobájában, tekintettel arra a tényre, hogy az ő házukban voltunk, ez igen érdekesen jött ki.

Ezt ő is így érezte, mert akkor hirtelen elkapta a csuklómat, és elemelt a Földtől, és a következőt mondta: „- Na, ide figyelj, kislány. Villámgyorsan szálljál le rólam, mert most nincs itt a kis barátod, hogy megvédjen!”

Akkor az arcomon tükröződött minden érzésem, a félelem és többek közt a méreg is. Ezt ő is látta. A következő pillanatban elengedte a csuklómat, én pedig újra érezhettem a lábaim alatt a talajt, ha már a pulzusom az egekbe szökött. Megrémülve estem Tyler ágyára.

- Emma… hahó! Figyelsz rám? - szólt Tyler és ezzel az elmélkedésemnek is vége szakadt.
- Ne haragudj, mit mondtál? - néztem rá értetlenül, és megráztam a fejem, hogy belerázódjak a jelenbe.       
- Azt mondta, hogy menjünk be. - mondta mosolyogva. Azzal bátorítóan az ajtó felé lökött. 

- Sziasztok! - köszöntem hangosan Tyler szüleinek, akik a nappaliban végzett tevékenységüket félbe hagyva rohantak hozzánk. 

- Emma, milyen rég nem láttalak, hogy vannak a szüleid? 

- Köszönik, megvannak. J
- Te egyre szebb vagy, vagy csak én látom így? - mondta Gréta, Tyler mamája, és közben Tylerre nézett, de nem tőle érkezett a válasz, hanem valaki egészen mástól. Tőle. Megfordultam és szembe találtam magamat Oliverrel.
-Csak te látod így. - mondta gúnyosan. Gréta mérgesen nézett, a felülemlített személyre.

Tyler a szemét forgatta, és én? Hát nem is tudom, mintha a múltbeli énem lépett volna életbe, aki arra buzdított, hogy ne hagyd! A mostani énem erősebbnek bizonyult, így kénytelen voltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Ami eléggé gúnyosra sikeredett. Na, nem baj! :D
Tyler szobája felé vettük az irányt, ami számomra egy féle védelmet jelentett Olivér ellen.

- Bocs Oliver miatt. - mondta csalódottan, de a hangjában egy kis nevetést véltem felfedezni, amit nyilván valóan sikerült elrejtenie előlem. 

- Inkább hagyjuk. - mondtam, miközben a DVD-ét vizsgáltam. 

-Ezt vegyem célzásnak? - kérdezte mosolyogva. 

-Talán. - mondtam          

És a következő pillanatban megfogta a kezem és lerántott maga mellé az ágyra és és és * dobpergés* elkezdtünk filmet nézni. :D a filmválasztásunk nagyon eredeti volt, Hobbitot néztünk. Mikor kikapcsoltuk a DVD lejátszót, akkor néztem csak a fehér órámra, ami szerint nyolc óra. Te jó ég! És én még ma semmit nem tanultam! Hüledeztem (magamban).

- Mennem kell. - mondtam lecsüggesztett orral. Tyler szorosan átölelt, adott egy puszit, majd rajtam volt a sor. Tyler szobájából kilépve vette kezdetét az akció. Lábujjhegyre ereszkedve lépkedtem lefelé a lépcsőn, reménykedtem benne, hogy ha Oliverrel véletlen még is összefutunk az egyetlen egy mondat, ami elhagyja a számat, az lesz, hogy: „Csá!” Vagy „Hello!” De ha nagyon kedves akarok vele lenni, talán egy „szia!” Is belefér.

Nem volt szerencsém. A bejárati ajtónál mikor már majdnem győztessé nyilvánítottam volna magamat, hangos csoszogás hallatszott a lépcsőről. Savanyú képpel fordultam meg, mire Oliver a nappali felé vette az irányt, de mielőtt kényelembe helyezte volna magát, oda fordult hozzám, és csak ennyit mondott:

- Tudtam, hogy visszajössz. - A hangjában nem hallatszott semmi gúny, nevetés, és még a megszokott cinizmus is elhagyta helyét. Azzal elment a nappali irányába.

Én pedig szinte kiugrottam a bejárati ajtójukon, és szép lassan elindult hazafelé, az úton azon gondolatok ötlöttek az eszembe, hogy talán ezzel arra akarhat célozni, hogy örül, hogy visszajöttem? Vagy talán pont azért mondta, hogy nem örül. Huh… hát ez már komoly egyenlet. Az ismeretlen, megoldatlan, hiányzó, gondolatra volt szükségem, de nem tudtam megfejteni mit jelenthet.