5. Fejezet
- Vannak már terveid a jövőre nézve?
- Hát még nem igazán, és neked? – kérdezte Tyler.
- Vannak terveim, de hát még van időnk, úgyhogy én sem erőltetem a dolgot.
- Hát még nem igazán, és neked? – kérdezte Tyler.
- Vannak terveim, de hát még van időnk, úgyhogy én sem erőltetem a dolgot.
- Van kedved beugrani hozzánk?
- kérdezte. Nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Hát persze, már úgy is régen
találkoztam a bátyáddal. - mondtam cinikusan.
- Tudom, hogy
nem különösebben bírjátok egymást, de hidd el jó arc, ha megismered.
- Tyler…- mondtam sóhajtva. - Öt éves korunk óta ismerjük egymást, de még mindig nem véltem felfedezni azt a bizonyos "jó arc" oldalát.
- Tyler…- mondtam sóhajtva. - Öt éves korunk óta ismerjük egymást, de még mindig nem véltem felfedezni azt a bizonyos "jó arc" oldalát.
- Na, jól
van, menjünk! - mondta, majd egy baráti puszival ajándékozta meg a fejemet. Valóban
nem voltunk jóban Olivérrel, nem tudom pontosan, hogy mi lehet az oka. Kiskorunkban
kezdődött, mikor az első lépéseimnél fellökött, mikor az első babámnak levágta
a fejét, vagy mikor az iskolában lealázott az összes fiú előtt, akivel éppen
beszélgettem. Oh, a régi szép „békeidők”. Már éppen kezdetem volna
"hiányolni " őket, mikor a kocsival a beparkoltunk felhajtóra.
Egy mély lélegzetet vettem, és kiszálltam az autóból.
Egy mély lélegzetet vettem, és kiszálltam az autóból.
Másfél éve nem jártam ebben a házban, mióta
Oliverrel eldurvultak a dolgok. Ő egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezemet,
én pedig olyat mondtam neki, amiért volt oka elkapni a csuklóm és a kelleténél
erősebben megszorítania. Azt mondtam neki, hogy hagyjon békén és menjen a szobájában,
tekintettel arra a tényre, hogy az ő házukban voltunk, ez igen érdekesen jött
ki.
Ezt ő is így érezte, mert akkor hirtelen
elkapta a csuklómat, és elemelt a Földtől, és a következőt mondta: „- Na, ide
figyelj, kislány. Villámgyorsan szálljál le rólam, mert most nincs itt a kis
barátod, hogy megvédjen!”
Akkor az arcomon tükröződött minden érzésem, a
félelem és többek közt a méreg is. Ezt ő is látta. A következő pillanatban
elengedte a csuklómat, én pedig újra érezhettem a lábaim alatt a talajt, ha már
a pulzusom az egekbe szökött. Megrémülve estem Tyler ágyára.
- Emma… hahó! Figyelsz rám? - szólt Tyler és
ezzel az elmélkedésemnek is vége szakadt.
- Ne haragudj, mit mondtál? - néztem rá értetlenül, és megráztam a fejem, hogy belerázódjak a jelenbe.
- Azt mondta, hogy menjünk be. - mondta mosolyogva. Azzal bátorítóan az ajtó felé lökött.
- Ne haragudj, mit mondtál? - néztem rá értetlenül, és megráztam a fejem, hogy belerázódjak a jelenbe.
- Azt mondta, hogy menjünk be. - mondta mosolyogva. Azzal bátorítóan az ajtó felé lökött.
- Sziasztok! -
köszöntem hangosan Tyler szüleinek, akik a nappaliban végzett tevékenységüket
félbe hagyva rohantak hozzánk.
- Emma, milyen rég nem láttalak, hogy vannak a szüleid?
-
Köszönik, megvannak. J
- Te egyre szebb vagy, vagy csak én látom így? - mondta Gréta, Tyler mamája, és közben Tylerre nézett, de nem tőle érkezett a válasz, hanem valaki egészen mástól. Tőle. Megfordultam és szembe találtam magamat Oliverrel.
-Csak te látod így. - mondta gúnyosan. Gréta mérgesen nézett, a felülemlített személyre.
- Te egyre szebb vagy, vagy csak én látom így? - mondta Gréta, Tyler mamája, és közben Tylerre nézett, de nem tőle érkezett a válasz, hanem valaki egészen mástól. Tőle. Megfordultam és szembe találtam magamat Oliverrel.
-Csak te látod így. - mondta gúnyosan. Gréta mérgesen nézett, a felülemlített személyre.
Tyler a szemét forgatta, és én? Hát nem is
tudom, mintha a múltbeli énem lépett volna életbe, aki arra buzdított, hogy ne
hagyd! A mostani énem erősebbnek bizonyult, így kénytelen voltam egy mosolyt erőltetni
az arcomra. Ami eléggé gúnyosra sikeredett. Na, nem baj! :D
Tyler szobája felé vettük az irányt, ami számomra egy féle védelmet jelentett Olivér ellen.
Tyler szobája felé vettük az irányt, ami számomra egy féle védelmet jelentett Olivér ellen.
- Bocs Oliver miatt. - mondta csalódottan, de a hangjában egy kis
nevetést véltem felfedezni, amit nyilván valóan sikerült elrejtenie előlem.
- Inkább hagyjuk. - mondtam,
miközben a DVD-ét vizsgáltam.
-Ezt vegyem célzásnak? -
kérdezte mosolyogva.
-Talán. - mondtam
És a következő pillanatban megfogta a kezem és
lerántott maga mellé az ágyra és és és * dobpergés* elkezdtünk filmet nézni. :D
a filmválasztásunk nagyon eredeti volt, Hobbitot néztünk. Mikor kikapcsoltuk a
DVD lejátszót, akkor néztem csak a fehér órámra, ami szerint nyolc óra. Te jó
ég! És én még ma semmit nem tanultam! Hüledeztem (magamban).
- Mennem kell. - mondtam lecsüggesztett
orral. Tyler szorosan
átölelt, adott egy puszit, majd rajtam volt a sor. Tyler szobájából kilépve
vette kezdetét az akció. Lábujjhegyre ereszkedve lépkedtem lefelé a lépcsőn,
reménykedtem benne, hogy ha Oliverrel véletlen még is összefutunk az egyetlen
egy mondat, ami elhagyja a számat, az lesz, hogy: „Csá!” Vagy „Hello!” De ha
nagyon kedves akarok vele lenni, talán egy „szia!” Is belefér.
Nem volt szerencsém. A bejárati ajtónál mikor
már majdnem győztessé nyilvánítottam volna magamat, hangos csoszogás
hallatszott a lépcsőről. Savanyú képpel fordultam meg, mire Oliver a nappali
felé vette az irányt, de mielőtt kényelembe helyezte volna magát, oda fordult hozzám,
és csak ennyit mondott:
- Tudtam, hogy visszajössz. - A hangjában nem
hallatszott semmi gúny, nevetés, és még a megszokott cinizmus is elhagyta
helyét. Azzal elment a nappali irányába.
Én pedig szinte kiugrottam a bejárati ajtójukon,
és szép lassan elindult hazafelé, az úton azon gondolatok ötlöttek az eszembe,
hogy talán ezzel arra akarhat célozni, hogy örül, hogy visszajöttem? Vagy talán
pont azért mondta, hogy nem örül. Huh… hát ez már komoly egyenlet. Az ismeretlen, megoldatlan, hiányzó, gondolatra volt szükségem, de nem
tudtam megfejteni mit jelenthet.
tudom, tudom, hogy furcsa, de én nem utálom Olivért...
VálaszTörlésNem furcsa, szerintem sokan bírják, vagy bírni fogják... talán. ;)
VálaszTörlés